4.rész Szökés

Sziasztok!

Megérkeztem és nem csak én hanem a rész is! :) Siettem, ahogy tudtam és remélem ez is elnyeri majd a tetszéseteket, mert innentől jönnek majd az igazán izgalmas részek és még több bepillantást nyerhettek ebbe a világba. Jó olvasást!

- Tényleg? … - akadt el a szavam. - Tényleg unokatestvérek vagyunk? - kérdeztem még mindig döbbenten, hiszen én eddig abban a hitben éltem, hogy a szüleimen és a nagyszüleimen kívül nincs más rokonom, erre mégis csak felbukkan egy.

- Hát, ha az álomnak, vagyis a visszaadott emlékednek nem hiszel, akkor megerősítem szóban is. Igen. - közölte. Én meg csak álltam ott, mint egy darab fa. A szívem azt súgta, hogy induljak, de bekapcsolt bennem egy kis riasztó, ami megtorpanásra késztetett, mert mi van, ha nem bízhatok benne? Így hát meg se moccantam, míg meg nem hallottam a kopogást az ajtómon.

- Sophie, gyere ki. Beszéljük meg ezt. - szólalt meg anya lágy hangon.

- Nem. Nem akarom, hogy kitöröld az emlékeimet!

- Héj! - böködött meg suttogva Ryen. - Siess már! Lépjünk le innen minél hamarabb.

- És mégis, hogy gondoltad ezt a megmentősdit? - sziszegtem idegesen, miközben a fejemet kapkodtam Ryen és az ajtó között. 

-  Majd meglátod. - vigyorodott el, mire én gyanakodva néztem rá. 

- Nem fogja. Elmondjuk, amit tudnod kell. - szakított ki a párbeszédünkből apa hangja. 

-  Akkor mondjátok el, hogy ez mire volt jó? 

- Hogy biztonságban lehessünk. - válaszolta anya, és már ebből sejtettem, hogy nem fog mindent elmondani. - Kérlek kicsim, gyere ki! 

- De előtte tudnom kell, hogy ki az a Ryen. - mondtam, miközben rápillantottam a tőlem nem messze álló srácra, és tudtam, ha már anyáék is kimondják azt a szót, akkor nem fogok többet kételkedni.

 - Ő … egy rokon. - tartott anya egy kis szünetet, és hallgattam ahogyan mélyen beszívja a levegőt, majd lassan kifújja. - Az unokatestvéred. - adta meg a végső löketet, és most már tudtam, hogyan döntsek. 

-  Egy picit hagyjatok magamra. Még ezt át kell gondolnom. - mondtam nekik, és miután beleegyeztek, és már nem hallottam a távolodó lépteiket, visszafordultam Ryenhez. Belenézett a szemembe, és próbálta kiolvasni a választ, de mielőtt megtalálhatta volna már ki is mondtam. 

-  Mehetünk. - bólintottam határozottan. Egy darabig csak állt ott és nézett, ahhoz képest, hogy az előbb még ő siettetett, majd a csuklómnál fogva elkezdett az ablak felé húzni. Átmászott rajta, majd onnan a kerítésre ugrott, de én nem mertem leugrani. 

- Ne félj, elkaplak. - biztosított, én pedig némi hezitálás után ugrottam, és koncentráltam, hogy meg tudjak majd kapaszkodni. Sikeresen megérkeztem a kerítés tetejére, de éreztem, hogy ugyanebben a pillanatban egy kéz kulcsolódik a karomra meggátolva, hogy lecsússzak onnan.

 -  Innen már csak le kell mászni, majd ezután egy kis séta következik. - magyarázta, miközben ő már a földön várt rám.

- Hova? - kérdeztem mikor én is leérkeztem.

- Majd meglátod. - vigyorodott el, és kezét a fejemre téve kissé összekócolta a hajam. Már éppen rászóltam volna, de hirtelen beugrott néhány emlék, hogy régebben is csinálta már ezt.

- Nálad ez egy bevett szokás, hogy mindig összekócold a hajam? - kérdeztem szórakozottan.

- Hát már elég régen csinálhattam, úgyhogy be kellett pótolni. - vigyorodott el újra. Én eközben még egyszer hátra pillantottam, és láttam ahogyan egyre távolodunk az otthonomtól. Hirtelen elöntött a bűntudat és azon gondolkodtam vajon jó döntés volt e, hogy csak így otthagytam anyáékat meg mindent, de meg kellett tudnom az igazat!

- Pontosan milyen régen? - kérdeztem.

- Utoljára akkor mikor tizenkét éves voltál, én meg tizennégy. Azután elköltöztetek, és gondolom akkor törölte ki anyukád az emlékeid. De szerencsére nem lehet őket véglegesen eltávolítani, hanem mélyen a tudatalattidba kerülnek, és előjöhetnek, úgy ahogy az előbb is. - mondta, de én megakadtam az egyik szónál.

- Elköltöztünk? De hiszen mi mindig ott laktunk. - mutattam hátra a házunk felé.

- Azt hiszem, a legtöbb emléked visszajön, ha majd megmutatom a régi házatokat. Szinte mindent otthagytatok gondolom azért, hogy ne emlékeztessen majd semmi téged az ottani életedre. De azt majd később mikor majd beértünk a faluba. - magyarázta és eközben tudatosult bennem, hogy mennyi mindent nem tudok a saját életemről. Ezek után csendben sétáltunk egymás mellett, miközben beértünk egy kisebb erdőbe. A fák ágai a sötétben félelmetesen kanyarogtak felettünk, és néha egy kis nesz, elszáradt falevelek zörrenése a lombokon, vagy éppen gallyak recsegése a lábunk alatt törte meg a tücskök halk énekét.

- Itt is vagyunk. - szakított ki Ryen hangja a mélázásból, és körülnéztem, hogy hol is van az az itt. Egy kisebb tisztáson álltunk, amit füvön kívül csak egy két bokor tarkított.

- Öhm, és mit is keresünk itt? - fordultam körbe.

- Semmit. Itt fogod megismerni a fajtád titkát. Mi alakváltók vagyunk, ami egy különleges képességnek vagy ajándéknak felel meg. A legendát majd elmondom mikor beértünk a faluba. - azzal elkezdett öltözni, és levette magáról a pólót, és amikor a farmernál tartott muszáj volt megkérdeznem, hogy mégis mi az ördögöt művel.

- Te meg mit ... ? - kérdeztem volna, ha nem teríti be a fejem a pólója. - Héj! Te csak ne dobáld rám a ruháidat. Nem vagyok fogas! - szedtem le magamról a ruhadarabot, de a következő pillanatban repült is felém a másik. Azt gyorsan elkaptam a levegőben, majd mérgesen néztem az alsógatyában álldogáló fiúra. Ekkor újabb emlékek törtek fel a felszínre, és rájöttem, hogy máskor is láttam már így, majd beugrott egy kép, ahogyan egy kis gatyában szalad egy nagy füves pálya felé, én meg hiába kiabáltam neki, ő nevetve tovább ment.

 - Ugye nem gondolod, hogy feláldozom a kedvenc pólóm? Amikor átváltozunk leszakadnak rólunk a ruháink, de akik már gyakorlottak benne azok meg tudják tartani legalább az alsóneműket. - mondta. - Na kezdem, ne ijedj meg! - figyelmeztetett, majd lehunyta a szemét. Előre léptem egyet, de mikor megláttam hosszú fekete karmokban végződő ujjait, és hogy a bőrét beborítja egy pikkelyes páncélréteg, rögtön hátráltam kettőt. A kezemben erősen szorítva a ruháit figyeltem ahogyan megnyúlik az arca, és hirtelen szárnyak nőnek ki a hátából. A pikkelyei és a szárnya a barna színből zöldbe mentek át, majd egy teljesen kifejlett sárkány állt előttem. Olyan háromszor nagyobb lehetett, mint én.

- Na, hogy tetszem? - szólalt meg a fejemben egy hang.

- Ilyen nincs. - mondtam, és a hangomba hitetlenség és csodálat is vegyült.

- Most próbálj meg gondolatban beszélni hozzám. Koncentrálj, és próbáld meg fejben felém közvetíteni a gondolataidat. - adott instrukciókat.

- Oké. Most hallasz? - üzentem neki, miközben azt képzeltem, hogy egy láthatatlan fonál összeköti az elménket és azon keresztül küldöm a gondolataimat neki.

- Igen. Ügyes! Nem sok mindenkinek sikerül elsőre. Mi így beszélünk egymással mikor sárkány alakban vagyunk.

- Szóval bármelyik alakváltóval tudnék gondolatban beszélni?

- Azt hiszem igen. Bár az idegenekkel nehezebb felvenni a kapcsolatot, mint azokkal, akiket ismersz. Na, de induljunk, mert egy órás az út a faluba, és még aludni is szeretnék még ma este.

- Mégis hogyan? Te repülsz én meg futok utánad? - kérdeztem szemöldökömet felvonva.

- Természetesen nem. A hátamon repülsz majd. - eresztett meg egy sárkánymosolyt, nekem meg izgalom járta át az egész testem és a vér gyorsabban zubogott az ereimben, hiszen mindig is erről álmodtam, hogy egyszer repülhessek. Nem repülőgépen, meg ilyen szerkezetekben ülve, hanem szabadon száguldani és érezni az arcomba csapódó szelet. Most pedig itt az alkalom!

  

3.rész Meglepetések

Sziasztok!

Meghoztam az új részt! A következőt viszont később tudom majd kirakni, mert táborban leszek, és kevés időm lesz írni. De addig is jó olvasást!


A fűzfa alatt két kisgyerek játszott önfeledten. Az egyik egy kislány a másik pedig egy kisfiú. Koncentrálva dobálták egymásnak a labdát, majd hirtelen a kislány megcsúszott és a földön landolva hempergett egyet. A hátán feküdve kinyújtott kézzel végigsimított a puha füvön, és nevetve élvezte, ahogyan az lágyan megcsiklandozza csupasz karjait. A lánynak sötétvörös haja és kék szemei voltak pont úgy, mint nekem. Ekkor viszont rájöttem, hogy miért ez a nagy hasonlóság közöttünk. Mert ez a kislány én vagyok! Vagyis voltam. Pontosan emlékszem, hogy van egy ilyen fénykép anyáék fotóalbumában. De vajon ki lehet a fiú? Viszont már nem volt időm tovább ezen gondolkodni, mert az álom újra magába szippantott. A kisfiú labdával a kezében megállt a kislány mellett és onnan nézett le rá. Mikor látta, hogy a játszótársa jól van, huncutul elmosolyodott, és futásnak eredt. A kislány egy felháborodott kiáltással felpattant és rögtön utána is szaladt. Nevetve kergette a labda tolvajt, egészen az erőbe, de ott váratlanul szem elől tévesztette a társát. Forogva, és szemét meresztgetve sétált össze vissza, és mikor már éppen kiáltani akart, akkor megragadta a kis csuklóját egy kéz és lerántotta őt a földre. A kislány fel akart sikítani, és rugdosódni kezdett, hogy elszabadulhasson, de ekkor meghallotta a kis barátja halk hangját. Arra fordította a fejét, és akkor meglátta a kisfiút maga mellett feküdni, de a szemeiben rémület tükröződött.
- Maradj csendben! - suttogta a fiú alig hallható hangon, majd lassan kinyújtotta a karját, és előre mutatott. A kislány erre óvatosan kinézett a bokrok takarásából, és még a lélegzete is elállt a látványtól.
Egy gyönyörű fehér tigris kecses és erős testét pillantotta meg, amit a kardfoga félelmetesebbé tett. A mancsa minden lépésnél puhán érintette meg a földet, majd a fejét előkelően felemelte és beleszimatolt a levegőbe. Ám ekkor, a tigris pupillája összeszűkült, és feléjük fordította a fejét. A kislány gyorsan a földhöz lapult, de már késő volt. Az állat észrevette őket, és morogva közelített feléjük. Mindketten gyorsan felpattantak, és futni kezdtek, de az hirtelen belevájta a karmait a kisfiú egyik lábába, mire ő fájdalmas kiáltással a földre esett. A kislány megtorpant és hátranézett, és ekkor meglátta, hogy a tigris elkapta a barátját. Gyorsan körbenézett és felkapott egy követ, majd az állatot megcélozva elhajította azt. A tigris felkapta a fejét, és lassan morogva elindult a lány felé, de ő nem menekült el. A lány szeme is összeszűkült akár egy macskának, és rákiáltott a fenevadra.
- Nem bánthatod az unokatesómat! - mondta neki dacosan, és az utolsó szónál vakító fénycsóva árasztott el mindent. Nem tudom, hogyan, de az biztos, hogy a lány csinálta. A tigris a szemére szorította nagy mancsait, és eközben a két kisgyerek gyorsan elfutott. Már csak a távoli alakjukat lehetett kivenni, és ekkor az álom véget ért és felébredtem.
Zihálva ültem fel, miközben kiszabadítottam a lepedőbe csavarodott lábaimat. Nekidőltem az ágytámlának, és próbáltam nyugodtan lélegezni, miközben az ablakomon át a sötét eget bámultam. Egyszerűen nem tudtam elhinni, hogy álmodtam, de azt végkép nem, hogy olyan valóságos volt. Vajon ez tényleg egy régi emlékem volt, vagy csak beképzeltem, hogy én voltam az a kislány? De inkább hagytam ezt a témát, mert túl fáradt voltam még ahhoz, hogy ezen gondolkodjak, és inkább felkeltem, hogy lemehessek a konyhába vizet inni. Halkan leosontam a lépcsőn, hogy ne keltsem fel  többieket, és felkapcsoltam a konyhában a lámpát. Megmostam az arcom jó hideg vízzel, hogy felfrissüljek, és kitisztuljon a fejem, és ekkor hangokat hallottam a nappaliban. Felkaptam a fejem és hallgatóztam, de miután nem hallottam semmit újra vízbe mártottam a kezem, és ittam pár kortyot. Ezután ránéztem az órára, ami hajnali kettőt mutatott, majd elindultam vissza hogy aludhassak még egy darabig, de mihelyst kitettem a lábam a konyhából egy karmos kéz csapott felém. Ijedten felkiáltva gyorsan hátraugrottam, és pont egy hajszálon múlt, hogy az a karom nem mélyedt a húsomba. Ekkor anya jelent meg az ajtóban és láttam, ahogyan visszaváltozik normálisra a csillogó fekete karmos és gyönyörű bronzszínű pikkelyekkel borított keze. Majd felnéztem a szemébe és eltátottam a számat. A pupillája úgy össze volt húzódva, mint egy macskának.
- El sem tudod képzelni, hogy megijesztettél! Sosem szoktál lejönni a konyhába és én meg azt hittem valami betörő. -  sóhajtotta, majd érdeklődve rám nézett. - Mi az? - kérdezte, én pedig a döbbenettől meg sem tudtam szólalni, csak néztem azokat a különös szemeket. Hátra lépett egyet és belenézett a falon lévő tükörbe, mire elkomorult a tekintete.
- Nyugi ez csak egy rossz álom volt. - mondta most már teljesen hétköznapi szemekkel. - Gyere ide, és elfelejtjük. - nyújtotta az arcom felé két ujját miközben végig a szemembe nézett, de én gyorsan kapcsoltam, és hátrahőköltem. Ugyanezt csinálta Ryen is, csakhogy ő visszaadott egy emléket, nem pedig elvenni akart.
- Nem! - feleltem határozottan. - Nem engedem, hogy elvedd az emlékeimet. Ma este végre álmodtam. Bizonyára máskor is voltak már álmaim, csak te kitörölted a fejemből őket, ugye? - kérdeztem, és hirtelen megéreztem, hogy egyre jobban áramlik bennem a meleg.
- Honnan veszed ezt a butaságot? - kérdezte értetlenkedve.
- Ryen elmondta. - fűztem össze a karjaimat magam előtt, és ekkor megláttam, hogy új taggal bővült a társaságunk.
- Mi folyik itt? - kérdezte apa elfojtva egy ásítást.
- Látod megmondtam, hogy rossz ötlet volt elhívni ide őket! - fordult anya mérgesen apához. - Az a gyerek mindenbe bekavart.
- Elmondanátok végre, hogy miről van szó? - vágtam közbe idegesen. - Nem értem, hogy egyáltalán miért kellett kitörölni az emlékeimet meg az álmaimat, és amúgy mi olyan különös a sárkányokban meg tigrisekben, amik az álmomban voltak? Mindenki álmodik ilyeneket nem? - kérdeztem, és erre apáról egy szempillantás alatt eltűnt az álmosság minden apró jele.
- Honnan tudja? - kérdezte anyától meglepődve apa.
- Ryen. - felelt bosszankodva.
- Lehet, hogy ideje lenne elmondani neki. - mondta türelmesen apa.
- Ezzel egyetértek. - szólaltam meg, mert már igazán tudni akartam, hogy mi folyik körülöttem.
- Nem! - kiáltotta anya. - Ezzel egy csapásra vége lenne a biztonságos normális életünknek. Itt nem eshet baja. - mondta, majd újból felém közeledett. Nem tudtam hova hátrálni, így gyorsan átbújtam anya karja alatt, és a lépcsőn felszaladva bezárkóztam a szobámba. Egyszerűen nem engedhettem, hogy újra hozzám érjen, és elvegyen egy újabb darabot belőlem. Nem akarok nem emlékezni, és végre meg akarom fejteni, hogy mi történik itt. De addig is az tuti, hogy nem megyek ki innen. De, hogy jutott eszükbe, hogy elvegyék azokat az élményeket tőlem, amik régebben az enyémek voltak, és fontosak lehettek? Miért kellet? A tenyerembe fektettem az arcom, és megdörzsöltem a szemem, majd próbáltam kissé lenyugodni ebben az őrületben. Ekkor egy kis motoszkálást hallottam meg az ablaknál. Fel akartam állni, hogy megnézzem mi az, de ekkor az ablakom lassan elkezdett kinyílni. Hirtelen pánik, és a már ismert forróság töltötte el a testem, és felkaptam az ágyam melletti vastag, kemény könyvem, majd magam elé tartottam védekezésnek. Az ablak teljesen kitárult, nekem pedig minden idegszálam pattanásig feszült, mikor megláttam, hogy egy alak mászik be rajta. Készen álltam, hogy akkorát sikítsak, hogy ez az ember biztosan elveszítse a hallását, vagy az eszméletét, de egy gyors ugrással bent is termett, és a számra tapasztotta a kezét.
- Nyugi, én vagyok az. - suttogta, mire a félelemtől elkerekedett szemeim egy picit összébb húzódtak. Ryen volt az. De, hogy mit keresett itt az számomra is rejtély volt.
- Jöttem, hogy megmentsem az én drága unokatesómat! - vigyorodott el, nekem meg leesett az állam úgy a földig, ha nem tovább.

2.rész Egyre több titok

Sziasztok!

Megérkeztem a folytatással! Kíváncsi vagyok, hogy fog tetszeni nektek. Jó olvasást!

Nem tudom mennyi ideje sétálhattunk a kertben, de az óta sem szóltunk egymáshoz egy szót sem. Nem tudtam mit mondjak neki vagy, hogy hogyan kezdjek bele a mondandómba, így inkább vártam, hogy ő kezdeményezzen. De mivel ő sem szólalt meg, így csendben ballagtam mellette, miközben belül alig bírtam magammal. Minden izmom meg volt feszülve, de kényszerítettem magam, hogy nyugodtnak tűnjek. Nem tudom mi van velem, de azt igen, hogy ennek köze van Ryenhez, meg talán az egész családhoz.

- Miért nem válaszoltál egy hívásunkra sem? - kérdezte végül.

- Öhm, bocs, de mostanában nem láttam nem fogadott hívást a telefonomon. - mondtam, mire kitört belőle a röhögés.

- Jó vicc! - bólogatott kuncogva, én meg értetlenül néztem rá. - Te is tudod, hogy nem erre gondoltam. - folytatta, mire megtorpantam.

- Akkor mégis mire? - kérdeztem és már megint éreztem, hogy nem stimmel velem valami. Mintha belül egyre inkább felforrósodnék.

- Ugyan már. Tudom, hogy tudod miről beszélek. - állt meg ő is.

- Bocs, de tényleg nem. Esetleg elmagyaráznád? - kértem kissé türelmetlenül.

- A messzebb élő fajtársak tizenkét éves koruk után szoktak kapni álomüzenetet, hogy meg tudják kik ők. Ezután a családjuk elmagyaráz nekik mindent, de akik árvák azokat felkutatjuk mi és segítünk nekik.- magyarázta, mire én még értetlenebbül néztem rá.

- Na jó. - kezdte nyugodtan, de alatta megéreztem a feltörni készülő forrongó dühöt. - Fogalmam sincs, hogy miért akarod kizárni magad ebből, hogy miért kerülsz minket, a fajtádat, de legalább nekem mondhattál volna valamit. - csattant fel hirtelen, én pedig megilletődve hagytam, hogy a perzselő hőség szétterjedjen a testemben.

- Hogy mi? Te meg miről beszélsz? - néztem rá mintha megzakkant volna. - A mai napig még csak azt sem tudtam ki vagy! - emeltem feljebb a hangom, de az utolsó szavaknál szinte már morogtam, mire ijedten kaptam a szám elé a kezem.

 - Tényleg nem emlékszel, hogy régen mennyit játszottunk az öreg fűzfa alatt? Hogy egyszer megmentettél? - kérdezte egyre halkuló hangon.

Nem. Semmire nem emlékszem. Nem tudom, hogy mi folyik itt körülöttem. Hogy ki ez a fiú aki olyan ismerős és mégsem jut eszembe semmi róla. Vajon igaz amit mond? De akkor miért nem ugrik be semmi, ha állítólag egyszer még meg is mentettem?

- Na jó, figyelj. Én is olyan vagyok, mint anyukád. Álomhozó. Mi képesek vagyunk a régi emlékeket álommá alakítani, és kitörölni. Meg új álmokat készíteni, és beletenni az illető fejébe emléknek. De ezt csak akkor csinálhatjuk, ha muszáj. Este sok mindenre választ kapsz majd. - mondta sietősen, majd a szemembe nézve két ujját a halántékomhoz érintette. Hirtelen megszédültem és forogni kezdett velem minden. - Majd még találkozunk. - mondta, és már csak anya kiabálását hallottam mielőtt elsötétült előttem minden.

Később arra ébredtem, hogy kicsit fáj a fejem. Lassan felültem, és ráeszméltem, hogy a szobámban vagyok, az ágyamon. Ezután anya jelent meg az ajtóban, és leült mellém az ágyra.

 - Jól vagy? - kérdezte, mire csak bólintottam.

-  Mi történt? Itt vannak még a vendégek? - kérdeztem.

- Már elmentek. - jelent meg apa.

- Nem emlékszel mi történt? Ryen azt mondta, hogy elestél és beverted a fejed. - tudakolta anya.

- Nem tudom. Nem igazán emlékszem. - válaszoltam inkább, miközben szinte minden részletre pontosan emlékeztem. - De most egy kicsit pihennék. - mondtam, mire bólintva kimentek a szobából.

Ránéztem az órára, de még délután volt, úgyhogy bekapcsoltam egy filmet, hogy elterelje kicsit a gondolataimat, mert a mai nap már túl sok volt nekem. Ráadásul így jobban telik az idő és hamarabb eljön az este. Ezután lementem vacsorázni, majd kilenc óra felé közöltem, hogy elfáradtam és inkább megyek aludni. Furcsán néztek rám, de sebaj mert már nem bírtam tovább várni. Már csak az a kérdés, hogy mire is kéne várnom. Azt mondta Ryen, hogy este majd választ kapok, de hogy mire vagy hogyan azt nem említette. Ott ültem az ágyamon, miközben az óra halk ketyegését hallgattam, és ekkor egy kis motoszkálás ütötte meg a fülem az ablaknál. Lassan felálltam és odamentem, majd a függönyöm elhúzva kinéztem. Nem is tudom, hogy mit reméltem. Hogy talán Ryen jött vissza és végre elmagyarázza mi is folyik körülöttem? De nem ő volt, hanem csak a macskám Gombóc mászott fel ide. Kinyitottam az ablakom, mire ő nyávogva beugrott és a lábamhoz dörgölődzött. Becsuktam az ablakom, majd visszaültem az ágyra, mire Gombóc felugrott hozzám és szürke gombolyagként befészkelte magát az ölembe. Selymes szőrét simogatva felidéztem a fiúval tett beszélgetésemet.

- Vajon tényleg Álomhozó, vagy csak egyszerűen meghibbant? - kérdeztem magamban, de ahogy tovább gondolkodtam elkerekedett szemekkel felugrottam. Gombóc ezt persze nem díjazta és kivonult a szobámból, mert a hirtelen mozdulatomra ő meg a földön landolt. De ... ez nem lehet! Ryen azt mondta, hogy anya is az, és az Álomhozók képesek kitörölni az emlékeket és az álmokat is. Vagyis akkor lehet, hogy anya törölte ki a Ryennel közös emlékeimet. De miért tenné, és miért blokkolja az álmaimat? A következő pillanatban pedig homlokon csaptam magam. Nem igaz, hogy ezen gondolkozok, és hogy hiszek egy idegennek. De azért mégis ez egy jó magyarázat lenne arra, hogy miért nem álmodom már vagy négy éve. Érvek és ellenérvek sokaságának gyártása után, inkább úgy döntöttem, hogy megejtek egy beszélgetést anyával, amit már régen kellett volna. Lassan anyáék szobájához lopakodtam és bekukkantottam a félig nyitva hagyott ajtón. Apa ott aludt, de anya nem volt ott. Így hát gondoltam, hogy lement a nappaliba és ott is találtam a tévé előtt. Mikor észrevett, felém kapta a tekintetét, ami megvillant egy pillanatra pont úgy mint Danielnek. De olyan kevés ideig tartott, hogy nem tulajdonítottam neki sokat, és elkönyveltem magamban, hogy biztos csak a tévé villódzó fényei miatt láthattam úgy.

- Te sem tudsz aludni? Gyere, nézzük meg ezt a filmet. - paskolta meg a mellette lévő helyet, mire bólintottam és leültem. Nem tudom mit néztünk, még csak rá se néztem a képernyőre egyszer sem, hanem inkább azon tanakodtam, hogyan kérdezzek rá erre a dologra.

- Anya, te szoktál álmodni? - kérdeztem végül.

- Persze. Olykor mindenki álmodik.

- Csak én nem. - suttogtam halkan, de nem volt szerencsém mert meghallotta és felém fordult.

- Tessék?

- Hát tudod én már elég régóta nem álmodtam semmit. - mondtam, és erősen megválogattam a szavaimat, nehogy gyanút fogjon, hogy én már sejtek valamit.

- Biztosan csak mélyen alszol. - eresztett meg egy halvány mosolyt.

- De szerinted ez egy kicsit sem furcsa?

- Nem. Majd biztosan fogsz. Vannak, akik kevésszer álmodnak. - mondta, majd mindketten a tévé felé fordultunk.

- Na én megyek aludni. Jó éjt! - pattantam föl, majd visszamentem a szobámba.

Ezt viszont komolyan is gondoltam  mert már kezdtem fáradni. Igaz, hogy most nem sikerült kideríteni semmit, de máskor majd újra megpróbálom. Egy hirtelen ötlettől vezérelve nemcsak behajtottam, hanem be is zártam kulcsra az ajtóm, hogy ne jöjjön be senki, hátha igaz amit Ryen mondott majd le is feküdtem aludni. Pár perc után mikor már félálomban voltam, éreztem, hogy valami nem stimmel és akkor végre megtörtént az, ami már hosszú évek óta nem. Álmodtam! Egy tiszta kék ég jelent meg a szemeim előtt, amin nem ringatózott egy felhő sem, viszont távolról feltűnt egy közeledő össze vissza repkedő raj, ami erre tartva egyre nagyobbnak és nagyobbnak tűnt. Végül ideérve megláttam, hogy ez nem is egy nagy bogárraj, hanem egyenes egy sárkány csapat. Mindenféle színben pompáztak, de egyik sem élénk színekben. Volt ott sötétkék, sötétzöld, barna, fekete, meg egy két vöröses színűt is felfedeztem. De nem mondhatni, hogy egy békés sétarepülésnek voltam a szemtanúja, hanem inkább mintha csatára készültek volna. Orrlyukaik kitágultak és néhányszor erősen fújtattak jó pár ideges szárnycsapások közepette. Morogva néztek a földön egy pontra, ahol én még nem láttam semmit a fák sűrű lombkoronájának takarásától. Azonban néhány perc múlva megláttam, hogy mit néztek annyira ezek a különleges szárnyas lények. Valamiféle vadmacska fajtából álló falka közeledett, és ahogyan jobban szemügyre vettem őket megláttam, hogy azok bizony tigrisek. De nem akár milyenek, hanem kardfogúak. Az összes tagnak vöröses narancssárga bundája volt fekete csíkokkal díszítve, kivéve egyet. Egy fehér kardfogú tigris haladt elől és vezette a csapatot. A szőre olyan selymesen csillogott, hogy kedvem lett volna végig szántani rajta az ujjaimmal. De ez csak a látszat volt. Egy szép külső, de a szemében fenyegetés villogott. Az egész falka elszántan futott a sárkányok felé, de mielőtt odaérhetett volna egymáshoz a két ellenfél, már át is változott a helyszín. Egy csendes vízpartot láttam, aminek a közelében egy méretes fűzfa álldogált magányosan.