4.rész Szökés

Sziasztok!

Megérkeztem és nem csak én hanem a rész is! :) Siettem, ahogy tudtam és remélem ez is elnyeri majd a tetszéseteket, mert innentől jönnek majd az igazán izgalmas részek és még több bepillantást nyerhettek ebbe a világba. Jó olvasást!

- Tényleg? … - akadt el a szavam. - Tényleg unokatestvérek vagyunk? - kérdeztem még mindig döbbenten, hiszen én eddig abban a hitben éltem, hogy a szüleimen és a nagyszüleimen kívül nincs más rokonom, erre mégis csak felbukkan egy.

- Hát, ha az álomnak, vagyis a visszaadott emlékednek nem hiszel, akkor megerősítem szóban is. Igen. - közölte. Én meg csak álltam ott, mint egy darab fa. A szívem azt súgta, hogy induljak, de bekapcsolt bennem egy kis riasztó, ami megtorpanásra késztetett, mert mi van, ha nem bízhatok benne? Így hát meg se moccantam, míg meg nem hallottam a kopogást az ajtómon.

- Sophie, gyere ki. Beszéljük meg ezt. - szólalt meg anya lágy hangon.

- Nem. Nem akarom, hogy kitöröld az emlékeimet!

- Héj! - böködött meg suttogva Ryen. - Siess már! Lépjünk le innen minél hamarabb.

- És mégis, hogy gondoltad ezt a megmentősdit? - sziszegtem idegesen, miközben a fejemet kapkodtam Ryen és az ajtó között. 

-  Majd meglátod. - vigyorodott el, mire én gyanakodva néztem rá. 

- Nem fogja. Elmondjuk, amit tudnod kell. - szakított ki a párbeszédünkből apa hangja. 

-  Akkor mondjátok el, hogy ez mire volt jó? 

- Hogy biztonságban lehessünk. - válaszolta anya, és már ebből sejtettem, hogy nem fog mindent elmondani. - Kérlek kicsim, gyere ki! 

- De előtte tudnom kell, hogy ki az a Ryen. - mondtam, miközben rápillantottam a tőlem nem messze álló srácra, és tudtam, ha már anyáék is kimondják azt a szót, akkor nem fogok többet kételkedni.

 - Ő … egy rokon. - tartott anya egy kis szünetet, és hallgattam ahogyan mélyen beszívja a levegőt, majd lassan kifújja. - Az unokatestvéred. - adta meg a végső löketet, és most már tudtam, hogyan döntsek. 

-  Egy picit hagyjatok magamra. Még ezt át kell gondolnom. - mondtam nekik, és miután beleegyeztek, és már nem hallottam a távolodó lépteiket, visszafordultam Ryenhez. Belenézett a szemembe, és próbálta kiolvasni a választ, de mielőtt megtalálhatta volna már ki is mondtam. 

-  Mehetünk. - bólintottam határozottan. Egy darabig csak állt ott és nézett, ahhoz képest, hogy az előbb még ő siettetett, majd a csuklómnál fogva elkezdett az ablak felé húzni. Átmászott rajta, majd onnan a kerítésre ugrott, de én nem mertem leugrani. 

- Ne félj, elkaplak. - biztosított, én pedig némi hezitálás után ugrottam, és koncentráltam, hogy meg tudjak majd kapaszkodni. Sikeresen megérkeztem a kerítés tetejére, de éreztem, hogy ugyanebben a pillanatban egy kéz kulcsolódik a karomra meggátolva, hogy lecsússzak onnan.

 -  Innen már csak le kell mászni, majd ezután egy kis séta következik. - magyarázta, miközben ő már a földön várt rám.

- Hova? - kérdeztem mikor én is leérkeztem.

- Majd meglátod. - vigyorodott el, és kezét a fejemre téve kissé összekócolta a hajam. Már éppen rászóltam volna, de hirtelen beugrott néhány emlék, hogy régebben is csinálta már ezt.

- Nálad ez egy bevett szokás, hogy mindig összekócold a hajam? - kérdeztem szórakozottan.

- Hát már elég régen csinálhattam, úgyhogy be kellett pótolni. - vigyorodott el újra. Én eközben még egyszer hátra pillantottam, és láttam ahogyan egyre távolodunk az otthonomtól. Hirtelen elöntött a bűntudat és azon gondolkodtam vajon jó döntés volt e, hogy csak így otthagytam anyáékat meg mindent, de meg kellett tudnom az igazat!

- Pontosan milyen régen? - kérdeztem.

- Utoljára akkor mikor tizenkét éves voltál, én meg tizennégy. Azután elköltöztetek, és gondolom akkor törölte ki anyukád az emlékeid. De szerencsére nem lehet őket véglegesen eltávolítani, hanem mélyen a tudatalattidba kerülnek, és előjöhetnek, úgy ahogy az előbb is. - mondta, de én megakadtam az egyik szónál.

- Elköltöztünk? De hiszen mi mindig ott laktunk. - mutattam hátra a házunk felé.

- Azt hiszem, a legtöbb emléked visszajön, ha majd megmutatom a régi házatokat. Szinte mindent otthagytatok gondolom azért, hogy ne emlékeztessen majd semmi téged az ottani életedre. De azt majd később mikor majd beértünk a faluba. - magyarázta és eközben tudatosult bennem, hogy mennyi mindent nem tudok a saját életemről. Ezek után csendben sétáltunk egymás mellett, miközben beértünk egy kisebb erdőbe. A fák ágai a sötétben félelmetesen kanyarogtak felettünk, és néha egy kis nesz, elszáradt falevelek zörrenése a lombokon, vagy éppen gallyak recsegése a lábunk alatt törte meg a tücskök halk énekét.

- Itt is vagyunk. - szakított ki Ryen hangja a mélázásból, és körülnéztem, hogy hol is van az az itt. Egy kisebb tisztáson álltunk, amit füvön kívül csak egy két bokor tarkított.

- Öhm, és mit is keresünk itt? - fordultam körbe.

- Semmit. Itt fogod megismerni a fajtád titkát. Mi alakváltók vagyunk, ami egy különleges képességnek vagy ajándéknak felel meg. A legendát majd elmondom mikor beértünk a faluba. - azzal elkezdett öltözni, és levette magáról a pólót, és amikor a farmernál tartott muszáj volt megkérdeznem, hogy mégis mi az ördögöt művel.

- Te meg mit ... ? - kérdeztem volna, ha nem teríti be a fejem a pólója. - Héj! Te csak ne dobáld rám a ruháidat. Nem vagyok fogas! - szedtem le magamról a ruhadarabot, de a következő pillanatban repült is felém a másik. Azt gyorsan elkaptam a levegőben, majd mérgesen néztem az alsógatyában álldogáló fiúra. Ekkor újabb emlékek törtek fel a felszínre, és rájöttem, hogy máskor is láttam már így, majd beugrott egy kép, ahogyan egy kis gatyában szalad egy nagy füves pálya felé, én meg hiába kiabáltam neki, ő nevetve tovább ment.

 - Ugye nem gondolod, hogy feláldozom a kedvenc pólóm? Amikor átváltozunk leszakadnak rólunk a ruháink, de akik már gyakorlottak benne azok meg tudják tartani legalább az alsóneműket. - mondta. - Na kezdem, ne ijedj meg! - figyelmeztetett, majd lehunyta a szemét. Előre léptem egyet, de mikor megláttam hosszú fekete karmokban végződő ujjait, és hogy a bőrét beborítja egy pikkelyes páncélréteg, rögtön hátráltam kettőt. A kezemben erősen szorítva a ruháit figyeltem ahogyan megnyúlik az arca, és hirtelen szárnyak nőnek ki a hátából. A pikkelyei és a szárnya a barna színből zöldbe mentek át, majd egy teljesen kifejlett sárkány állt előttem. Olyan háromszor nagyobb lehetett, mint én.

- Na, hogy tetszem? - szólalt meg a fejemben egy hang.

- Ilyen nincs. - mondtam, és a hangomba hitetlenség és csodálat is vegyült.

- Most próbálj meg gondolatban beszélni hozzám. Koncentrálj, és próbáld meg fejben felém közvetíteni a gondolataidat. - adott instrukciókat.

- Oké. Most hallasz? - üzentem neki, miközben azt képzeltem, hogy egy láthatatlan fonál összeköti az elménket és azon keresztül küldöm a gondolataimat neki.

- Igen. Ügyes! Nem sok mindenkinek sikerül elsőre. Mi így beszélünk egymással mikor sárkány alakban vagyunk.

- Szóval bármelyik alakváltóval tudnék gondolatban beszélni?

- Azt hiszem igen. Bár az idegenekkel nehezebb felvenni a kapcsolatot, mint azokkal, akiket ismersz. Na, de induljunk, mert egy órás az út a faluba, és még aludni is szeretnék még ma este.

- Mégis hogyan? Te repülsz én meg futok utánad? - kérdeztem szemöldökömet felvonva.

- Természetesen nem. A hátamon repülsz majd. - eresztett meg egy sárkánymosolyt, nekem meg izgalom járta át az egész testem és a vér gyorsabban zubogott az ereimben, hiszen mindig is erről álmodtam, hogy egyszer repülhessek. Nem repülőgépen, meg ilyen szerkezetekben ülve, hanem szabadon száguldani és érezni az arcomba csapódó szelet. Most pedig itt az alkalom!