Sziasztok!
Megérkeztem és nem
csak én hanem a rész is! :) Siettem, ahogy tudtam és remélem ez is elnyeri majd
a tetszéseteket, mert innentől jönnek majd az igazán izgalmas részek és még
több bepillantást nyerhettek ebbe a világba. Jó olvasást!
- Tényleg? … -
akadt el a szavam. - Tényleg unokatestvérek vagyunk? - kérdeztem még mindig
döbbenten, hiszen én eddig abban a hitben éltem, hogy a szüleimen és a
nagyszüleimen kívül nincs más rokonom, erre mégis csak felbukkan egy.
- Hát, ha az
álomnak, vagyis a visszaadott emlékednek nem hiszel, akkor megerősítem szóban
is. Igen. - közölte. Én meg csak álltam ott, mint egy darab fa. A szívem azt
súgta, hogy induljak, de bekapcsolt bennem egy kis riasztó, ami megtorpanásra
késztetett, mert mi van, ha nem bízhatok benne? Így hát meg se moccantam, míg meg
nem hallottam a kopogást az ajtómon.
- Sophie, gyere
ki. Beszéljük meg ezt. - szólalt meg anya lágy hangon.
- Nem. Nem akarom,
hogy kitöröld az emlékeimet!
- Héj! - böködött
meg suttogva Ryen. - Siess már! Lépjünk le innen minél hamarabb.
- És mégis, hogy
gondoltad ezt a megmentősdit? - sziszegtem idegesen, miközben a fejemet
kapkodtam Ryen és az ajtó között.
- Majd
meglátod. - vigyorodott el, mire én gyanakodva néztem rá.
- Nem fogja.
Elmondjuk, amit tudnod kell. - szakított ki a párbeszédünkből apa hangja.
- Akkor
mondjátok el, hogy ez mire volt jó?
- Hogy
biztonságban lehessünk. - válaszolta anya, és már ebből sejtettem, hogy nem fog
mindent elmondani. - Kérlek kicsim, gyere ki!
- De előtte tudnom
kell, hogy ki az a Ryen. - mondtam, miközben rápillantottam a tőlem nem messze
álló srácra, és tudtam, ha már anyáék is kimondják azt a szót, akkor nem fogok
többet kételkedni.
- Ő … egy
rokon. - tartott anya egy kis szünetet, és hallgattam ahogyan mélyen beszívja a
levegőt, majd lassan kifújja. - Az unokatestvéred. - adta meg a végső löketet,
és most már tudtam, hogyan döntsek.
- Egy picit
hagyjatok magamra. Még ezt át kell gondolnom. - mondtam nekik, és miután
beleegyeztek, és már nem hallottam a távolodó lépteiket, visszafordultam Ryenhez.
Belenézett a szemembe, és próbálta kiolvasni a választ, de mielőtt
megtalálhatta volna már ki is mondtam.
- Mehetünk.
- bólintottam határozottan. Egy darabig csak állt ott és nézett, ahhoz képest,
hogy az előbb még ő siettetett, majd a csuklómnál fogva elkezdett az ablak felé
húzni. Átmászott rajta, majd onnan a kerítésre ugrott, de én nem mertem
leugrani.
- Ne félj,
elkaplak. - biztosított, én pedig némi hezitálás után ugrottam, és
koncentráltam, hogy meg tudjak majd kapaszkodni. Sikeresen megérkeztem a kerítés
tetejére, de éreztem, hogy ugyanebben a pillanatban egy kéz kulcsolódik a
karomra meggátolva, hogy lecsússzak onnan.
-
Innen már csak le kell mászni, majd ezután egy kis séta következik. -
magyarázta, miközben ő már a földön várt rám.
- Hova? - kérdeztem
mikor én is leérkeztem.
- Majd meglátod. -
vigyorodott el, és kezét a fejemre téve kissé összekócolta a hajam. Már éppen
rászóltam volna, de hirtelen beugrott néhány emlék, hogy régebben is csinálta
már ezt.
- Nálad ez egy
bevett szokás, hogy mindig összekócold a hajam? - kérdeztem szórakozottan.
- Hát már elég
régen csinálhattam, úgyhogy be kellett pótolni. - vigyorodott el újra. Én
eközben még egyszer hátra pillantottam, és láttam ahogyan egyre távolodunk az
otthonomtól. Hirtelen elöntött a bűntudat és azon gondolkodtam vajon jó döntés
volt e, hogy csak így otthagytam anyáékat meg mindent, de meg kellett tudnom az
igazat!
- Pontosan milyen
régen? - kérdeztem.
- Utoljára akkor
mikor tizenkét éves voltál, én meg tizennégy. Azután elköltöztetek, és gondolom
akkor törölte ki anyukád az emlékeid. De szerencsére nem lehet őket véglegesen
eltávolítani, hanem mélyen a tudatalattidba kerülnek, és előjöhetnek, úgy ahogy
az előbb is. - mondta, de én megakadtam az egyik szónál.
- Elköltöztünk? De
hiszen mi mindig ott laktunk. - mutattam hátra a házunk felé.
- Azt hiszem, a
legtöbb emléked visszajön, ha majd megmutatom a régi házatokat. Szinte mindent
otthagytatok gondolom azért, hogy ne emlékeztessen majd semmi téged az ottani
életedre. De azt majd később mikor majd beértünk a faluba. - magyarázta és
eközben tudatosult bennem, hogy mennyi mindent nem tudok a saját életemről.
Ezek után csendben sétáltunk egymás mellett, miközben beértünk egy kisebb
erdőbe. A fák ágai a sötétben félelmetesen kanyarogtak felettünk, és néha egy
kis nesz, elszáradt falevelek zörrenése a lombokon, vagy éppen gallyak
recsegése a lábunk alatt törte meg a tücskök halk énekét.
- Itt is vagyunk.
- szakított ki Ryen hangja a mélázásból, és körülnéztem, hogy hol is van az az
itt. Egy kisebb tisztáson álltunk, amit füvön kívül csak egy két bokor
tarkított.
- Öhm, és mit is
keresünk itt? - fordultam körbe.
- Semmit. Itt
fogod megismerni a fajtád titkát. Mi alakváltók vagyunk, ami egy különleges képességnek
vagy ajándéknak felel meg. A legendát majd elmondom mikor beértünk a faluba. -
azzal elkezdett öltözni, és levette magáról a pólót, és amikor a farmernál
tartott muszáj volt megkérdeznem, hogy mégis mi az ördögöt művel.
- Te meg mit ... ?
- kérdeztem volna, ha nem teríti be a fejem a pólója. - Héj! Te csak ne dobáld
rám a ruháidat. Nem vagyok fogas! - szedtem le magamról a ruhadarabot, de a
következő pillanatban repült is felém a másik. Azt gyorsan elkaptam a
levegőben, majd mérgesen néztem az alsógatyában álldogáló fiúra. Ekkor újabb
emlékek törtek fel a felszínre, és rájöttem, hogy máskor is láttam már így,
majd beugrott egy kép, ahogyan egy kis gatyában szalad egy nagy füves pálya
felé, én meg hiába kiabáltam neki, ő nevetve tovább ment.
- Ugye nem
gondolod, hogy feláldozom a kedvenc pólóm? Amikor átváltozunk leszakadnak
rólunk a ruháink, de akik már gyakorlottak benne azok meg tudják tartani
legalább az alsóneműket. - mondta. - Na kezdem, ne ijedj meg! -
figyelmeztetett, majd lehunyta a szemét. Előre léptem egyet, de mikor megláttam
hosszú fekete karmokban végződő ujjait, és hogy a bőrét beborítja egy pikkelyes
páncélréteg, rögtön hátráltam kettőt. A kezemben erősen szorítva a ruháit
figyeltem ahogyan megnyúlik az arca, és hirtelen szárnyak nőnek ki a hátából. A
pikkelyei és a szárnya a barna színből zöldbe mentek át, majd egy teljesen
kifejlett sárkány állt előttem. Olyan háromszor nagyobb lehetett, mint én.
- Na, hogy
tetszem? - szólalt meg a fejemben egy hang.
- Ilyen nincs. -
mondtam, és a hangomba hitetlenség és csodálat is vegyült.
- Most próbálj meg
gondolatban beszélni hozzám. Koncentrálj, és próbáld meg fejben felém
közvetíteni a gondolataidat. - adott instrukciókat.
- Oké. Most
hallasz? - üzentem neki, miközben azt képzeltem, hogy egy láthatatlan fonál
összeköti az elménket és azon keresztül küldöm a gondolataimat neki.
- Igen. Ügyes! Nem
sok mindenkinek sikerül elsőre. Mi így beszélünk egymással mikor sárkány
alakban vagyunk.
- Szóval bármelyik
alakváltóval tudnék gondolatban beszélni?
- Azt hiszem igen.
Bár az idegenekkel nehezebb felvenni a kapcsolatot, mint azokkal, akiket
ismersz. Na, de induljunk, mert egy órás az út a faluba, és még aludni is
szeretnék még ma este.
- Mégis hogyan? Te
repülsz én meg futok utánad? - kérdeztem szemöldökömet felvonva.
- Természetesen
nem. A hátamon repülsz majd. - eresztett meg egy sárkánymosolyt, nekem meg
izgalom járta át az egész testem és a vér gyorsabban zubogott az ereimben,
hiszen mindig is erről álmodtam, hogy egyszer repülhessek. Nem repülőgépen, meg
ilyen szerkezetekben ülve, hanem szabadon száguldani és érezni az arcomba
csapódó szelet. Most pedig itt az alkalom!
Nagyon tetszett a rész! Iszonyatosan jó lett, siess a kövivel!
VálaszTörlésKöszi! :) Sietek!
TörlésIzgi rész lett! :D Siess a kövivel, várom már! ^^
VálaszTörlésKöszi és oké! :)
TörlésNagyon jó lett! Siess a kövivel, mert... tudod, mik lesznek a következmények! :D
VálaszTörlésKöszi és rendben! :D
TörlésNagyon-nagyon izgi, siess! Mik ki nem derülnek... ;)
VálaszTörlésKöszi! Hát igen... :D
TörlésNemrég találtam rá a blogodra,de egyszerűen imádom! Már várom a folytatást :)
VálaszTörlésKöszi szépen! Örülök, hogy betévedtél! :)
Törlés