3.rész Meglepetések

Sziasztok!

Meghoztam az új részt! A következőt viszont később tudom majd kirakni, mert táborban leszek, és kevés időm lesz írni. De addig is jó olvasást!


A fűzfa alatt két kisgyerek játszott önfeledten. Az egyik egy kislány a másik pedig egy kisfiú. Koncentrálva dobálták egymásnak a labdát, majd hirtelen a kislány megcsúszott és a földön landolva hempergett egyet. A hátán feküdve kinyújtott kézzel végigsimított a puha füvön, és nevetve élvezte, ahogyan az lágyan megcsiklandozza csupasz karjait. A lánynak sötétvörös haja és kék szemei voltak pont úgy, mint nekem. Ekkor viszont rájöttem, hogy miért ez a nagy hasonlóság közöttünk. Mert ez a kislány én vagyok! Vagyis voltam. Pontosan emlékszem, hogy van egy ilyen fénykép anyáék fotóalbumában. De vajon ki lehet a fiú? Viszont már nem volt időm tovább ezen gondolkodni, mert az álom újra magába szippantott. A kisfiú labdával a kezében megállt a kislány mellett és onnan nézett le rá. Mikor látta, hogy a játszótársa jól van, huncutul elmosolyodott, és futásnak eredt. A kislány egy felháborodott kiáltással felpattant és rögtön utána is szaladt. Nevetve kergette a labda tolvajt, egészen az erőbe, de ott váratlanul szem elől tévesztette a társát. Forogva, és szemét meresztgetve sétált össze vissza, és mikor már éppen kiáltani akart, akkor megragadta a kis csuklóját egy kéz és lerántotta őt a földre. A kislány fel akart sikítani, és rugdosódni kezdett, hogy elszabadulhasson, de ekkor meghallotta a kis barátja halk hangját. Arra fordította a fejét, és akkor meglátta a kisfiút maga mellett feküdni, de a szemeiben rémület tükröződött.
- Maradj csendben! - suttogta a fiú alig hallható hangon, majd lassan kinyújtotta a karját, és előre mutatott. A kislány erre óvatosan kinézett a bokrok takarásából, és még a lélegzete is elállt a látványtól.
Egy gyönyörű fehér tigris kecses és erős testét pillantotta meg, amit a kardfoga félelmetesebbé tett. A mancsa minden lépésnél puhán érintette meg a földet, majd a fejét előkelően felemelte és beleszimatolt a levegőbe. Ám ekkor, a tigris pupillája összeszűkült, és feléjük fordította a fejét. A kislány gyorsan a földhöz lapult, de már késő volt. Az állat észrevette őket, és morogva közelített feléjük. Mindketten gyorsan felpattantak, és futni kezdtek, de az hirtelen belevájta a karmait a kisfiú egyik lábába, mire ő fájdalmas kiáltással a földre esett. A kislány megtorpant és hátranézett, és ekkor meglátta, hogy a tigris elkapta a barátját. Gyorsan körbenézett és felkapott egy követ, majd az állatot megcélozva elhajította azt. A tigris felkapta a fejét, és lassan morogva elindult a lány felé, de ő nem menekült el. A lány szeme is összeszűkült akár egy macskának, és rákiáltott a fenevadra.
- Nem bánthatod az unokatesómat! - mondta neki dacosan, és az utolsó szónál vakító fénycsóva árasztott el mindent. Nem tudom, hogyan, de az biztos, hogy a lány csinálta. A tigris a szemére szorította nagy mancsait, és eközben a két kisgyerek gyorsan elfutott. Már csak a távoli alakjukat lehetett kivenni, és ekkor az álom véget ért és felébredtem.
Zihálva ültem fel, miközben kiszabadítottam a lepedőbe csavarodott lábaimat. Nekidőltem az ágytámlának, és próbáltam nyugodtan lélegezni, miközben az ablakomon át a sötét eget bámultam. Egyszerűen nem tudtam elhinni, hogy álmodtam, de azt végkép nem, hogy olyan valóságos volt. Vajon ez tényleg egy régi emlékem volt, vagy csak beképzeltem, hogy én voltam az a kislány? De inkább hagytam ezt a témát, mert túl fáradt voltam még ahhoz, hogy ezen gondolkodjak, és inkább felkeltem, hogy lemehessek a konyhába vizet inni. Halkan leosontam a lépcsőn, hogy ne keltsem fel  többieket, és felkapcsoltam a konyhában a lámpát. Megmostam az arcom jó hideg vízzel, hogy felfrissüljek, és kitisztuljon a fejem, és ekkor hangokat hallottam a nappaliban. Felkaptam a fejem és hallgatóztam, de miután nem hallottam semmit újra vízbe mártottam a kezem, és ittam pár kortyot. Ezután ránéztem az órára, ami hajnali kettőt mutatott, majd elindultam vissza hogy aludhassak még egy darabig, de mihelyst kitettem a lábam a konyhából egy karmos kéz csapott felém. Ijedten felkiáltva gyorsan hátraugrottam, és pont egy hajszálon múlt, hogy az a karom nem mélyedt a húsomba. Ekkor anya jelent meg az ajtóban és láttam, ahogyan visszaváltozik normálisra a csillogó fekete karmos és gyönyörű bronzszínű pikkelyekkel borított keze. Majd felnéztem a szemébe és eltátottam a számat. A pupillája úgy össze volt húzódva, mint egy macskának.
- El sem tudod képzelni, hogy megijesztettél! Sosem szoktál lejönni a konyhába és én meg azt hittem valami betörő. -  sóhajtotta, majd érdeklődve rám nézett. - Mi az? - kérdezte, én pedig a döbbenettől meg sem tudtam szólalni, csak néztem azokat a különös szemeket. Hátra lépett egyet és belenézett a falon lévő tükörbe, mire elkomorult a tekintete.
- Nyugi ez csak egy rossz álom volt. - mondta most már teljesen hétköznapi szemekkel. - Gyere ide, és elfelejtjük. - nyújtotta az arcom felé két ujját miközben végig a szemembe nézett, de én gyorsan kapcsoltam, és hátrahőköltem. Ugyanezt csinálta Ryen is, csakhogy ő visszaadott egy emléket, nem pedig elvenni akart.
- Nem! - feleltem határozottan. - Nem engedem, hogy elvedd az emlékeimet. Ma este végre álmodtam. Bizonyára máskor is voltak már álmaim, csak te kitörölted a fejemből őket, ugye? - kérdeztem, és hirtelen megéreztem, hogy egyre jobban áramlik bennem a meleg.
- Honnan veszed ezt a butaságot? - kérdezte értetlenkedve.
- Ryen elmondta. - fűztem össze a karjaimat magam előtt, és ekkor megláttam, hogy új taggal bővült a társaságunk.
- Mi folyik itt? - kérdezte apa elfojtva egy ásítást.
- Látod megmondtam, hogy rossz ötlet volt elhívni ide őket! - fordult anya mérgesen apához. - Az a gyerek mindenbe bekavart.
- Elmondanátok végre, hogy miről van szó? - vágtam közbe idegesen. - Nem értem, hogy egyáltalán miért kellett kitörölni az emlékeimet meg az álmaimat, és amúgy mi olyan különös a sárkányokban meg tigrisekben, amik az álmomban voltak? Mindenki álmodik ilyeneket nem? - kérdeztem, és erre apáról egy szempillantás alatt eltűnt az álmosság minden apró jele.
- Honnan tudja? - kérdezte anyától meglepődve apa.
- Ryen. - felelt bosszankodva.
- Lehet, hogy ideje lenne elmondani neki. - mondta türelmesen apa.
- Ezzel egyetértek. - szólaltam meg, mert már igazán tudni akartam, hogy mi folyik körülöttem.
- Nem! - kiáltotta anya. - Ezzel egy csapásra vége lenne a biztonságos normális életünknek. Itt nem eshet baja. - mondta, majd újból felém közeledett. Nem tudtam hova hátrálni, így gyorsan átbújtam anya karja alatt, és a lépcsőn felszaladva bezárkóztam a szobámba. Egyszerűen nem engedhettem, hogy újra hozzám érjen, és elvegyen egy újabb darabot belőlem. Nem akarok nem emlékezni, és végre meg akarom fejteni, hogy mi történik itt. De addig is az tuti, hogy nem megyek ki innen. De, hogy jutott eszükbe, hogy elvegyék azokat az élményeket tőlem, amik régebben az enyémek voltak, és fontosak lehettek? Miért kellet? A tenyerembe fektettem az arcom, és megdörzsöltem a szemem, majd próbáltam kissé lenyugodni ebben az őrületben. Ekkor egy kis motoszkálást hallottam meg az ablaknál. Fel akartam állni, hogy megnézzem mi az, de ekkor az ablakom lassan elkezdett kinyílni. Hirtelen pánik, és a már ismert forróság töltötte el a testem, és felkaptam az ágyam melletti vastag, kemény könyvem, majd magam elé tartottam védekezésnek. Az ablak teljesen kitárult, nekem pedig minden idegszálam pattanásig feszült, mikor megláttam, hogy egy alak mászik be rajta. Készen álltam, hogy akkorát sikítsak, hogy ez az ember biztosan elveszítse a hallását, vagy az eszméletét, de egy gyors ugrással bent is termett, és a számra tapasztotta a kezét.
- Nyugi, én vagyok az. - suttogta, mire a félelemtől elkerekedett szemeim egy picit összébb húzódtak. Ryen volt az. De, hogy mit keresett itt az számomra is rejtély volt.
- Jöttem, hogy megmentsem az én drága unokatesómat! - vigyorodott el, nekem meg leesett az állam úgy a földig, ha nem tovább.